2. fejezet ~ Munka és család

- Szia Derek! - köszöntem halkan, mire meglepetten kapta fel a fejét.
 - Liz...Te mit keresel itt? - hangja értetlen volt és feszült, de a szája sarkában ott bujkált a jól ismert mosoly.
 - Várj! - szólt közbe Dr. Hunt. - Ti ismeritek egymást? - tekintete köztünk cikázott.
 - Igen! - bólintott Derek. - Ő a húgom!
*Lizzie*
Dr. Hunt meglepetten forgolódott közöttünk, hol a tarkóját vakargatta, hol pedig a tekintete villámokat szórt Derek felé.
 - Hogy titkolhattad el ezt a csodát? - kérdezte hirtelen a testvéremtől.
 - Néhány éve is itt volt... - Hunt értetlenül rázta a fejét, így Derek magyarázni kezdett. - Hat éve volt egy bonyolult műtét, azután jöttél ide. Na szóval Lizzie akkor volt itt segíteni, de aztán visszament New York-ba, nem tudtam rávenni, hogy maradjon!
Hunt megértően bólogatott, majd egy gyors köszönés után elrohant. Ott álltunk egymással szembe, egyikünk se találta a megfelelő szavakat. Hosszú volt ez a hat év, rengeteg dolog volt, amit elakartam neki mesélni, de nem tudtam hogyan. Az arcáról azt tudtam leolvasni, hogy Ő se tudja, hogy mit is mondhatna...
Hirtelen éles csipogás ütötte meg a fülünket, Derek a csipogójához nyúlt, majd bocsánatkérően nézett rám. Ebből a tekintetéből tudtam, hogy nagyon sürgős esetről van szó, úgyhogy mosolyogva megráztam a fejem.
 - Rohanj életet menteni, én itt megvárlak! - mosolyogtam, Ő pedig elrohant.
Még néhány percig a nővérpultnál ácsorogtam, majd a nővér elém tette Mary kórlapjait. Nem is igazán tudtam, hogy mit kellene most tennem, hiszen nem ebben a kórházban dolgozom, így pedig nem tölthetek ki semmilyen hivatalos, beteggel kapcsolatos papírt.
 - Elnézést! - szólítottam meg a nővért. - Merre találom Dr. Hunt irodáját?
 - Az első emeleten, a folyosó mellett rögtön.
 - Köszönöm!
A kórlappal a kezemben elindultam a mutatott irányba. A lépcsőn lassan lépkedtem felfelé, majd a folyosón áthaladva Dr. Hunt irodájához jutottam. Két kopogás után meghallottam a hangját:
 - Szabad!
 - Üdv Dr. Hunt! - nyitottam be. - Bejöhetek?
 - Persze, már így is keresni akartam. - mosolygott, ami nem sejtetett rosszat. - Leülne?
 - Igen! - húztam ki a széket és leültem vele szembe.
 - Nos, először is szeretném megköszönni a mai segítségét! Nagyon sokat jelent mind nekem, mind a kórháznak, mind a betegeknek! - kezdett hozzá. - Mrs. McKnow az imént érdeklődött a kedvenc orvosa felől és szomorúan fogadta, hogy ön nem nálunk praktizál! - pár másodpercre abbahagyta a beszédet és látszott, hogy valamin nagyon töri a fejét. - Öhm...Nem tudnám valahogy rávenni, hogy maradjon a kórházunkban? Nos, tudom, hogy a new york-i kórházak százszor jobbak, mint a miénk, de ez egy hatalmas család és az elsők számunkra természetesen a betegek...
 - Hát, nem is tudom! Igazság szerint csak Derek-hez jöttem egy megbeszélnivaló miatt...Nem is tudom, hogy örülne-e a ha itt dolgoznék...
 - Ohhh... értem... - arcán átsuhant a csalódottság.
 - Dr. Hunt, ez nem azt jelenti, hogy visszautasítom az ajánlatot! - szólaltam meg, aminek nagyon örült.
 - Komolyan?
 - Igen, csak előtte szeretnék egy próbanapot, kíváncsi lennék rá, hogy tudok-e itt dolgozni...
 - Ez csak természetes! A részemről viszont már fel van véve!
 - Köszönöm! - álltam fel.
 - Inkább én köszönöm, a nap végén kérem jöjjön vissza és akkor megbeszéljük a részleteket!
 - Természetesen!
Dr. Hunt nagyon kedves volt, elkísért és megmutatta, a kórházat. Az utolsó ittlétem óta sokat változott ez a hely, de szerencsémre nem annyit, hogy eltévedjek a hatalmas épületben.
Miután Hunt mindent megmutatott, kaptam ruhát, amit felvettem. Kicsit furcsán éreztem magam a sötétkék, szakorvosi öltözékben, hiszen New York-ban zöld és érdesebb tapintású. Ez inkább hasonlít - kényelmi szempontból természetesen - a normális, hétköznapi ruhára.
 - Hello Mary! - mentem be a kedves nő szobájába. - Hogy érzi magát?
 - Áhh doktornő! Már érdeklődtem magáról! - mosolyodott el, majd a fejéhez nyúlt. - Áú... - szisszent fel.
 - Mindjárt küldök egy orvost, rendben?
 - Igen! Köszönöm! - már sarkon fordultam, de utánam szólt. - A kisfiamról tud valamit?
 - Még a műtőben van, de hamarosan kihozzák! Súlyosabbak voltak a sérülései, mint gondolták, de most már minden rendben van. - az ajtóban még megtorpantam és rámosolyogtam. - Lassan visszajövök!
A nővérpultnál két nővér beszélgetett, lépteimre rögtön abbahagyták a pletykálást.
 - Kérem küldjenek egy plasztikai sebészt a 12-16-os kórterembe! - az idősebbik bólintott és már csipogtatta is az orvost, én pedig visszamentem Mary-hez. - Mindjárt jön az orvos!
 - Köszönöm Doktornő! Köszönöm, amit értem tett!
 - Ez a munkám! - kedvesen rámosolyogtam és az ajtó felé kaptam a fejem.
 - Maga hívott? - kérdezte egy dörmögős ám lágy hang.
 - Igen! A hölgynek össze kell ölteni a fejét. - gyorsan elkezdte tanulmányozni a kórlapot, hogy nem-e allergiás valamilyen gyógyszerre, esetleg nincs-e valamilyen betegsége.
 - Mrs. McKnow, Dr. Avery vagyok. - mutatkozott be az orvos. - Amint látom nem allergiás semmire, úgyhogy nem lesz itt semmi baj. Néhány öltéssel rendbe hozom a fejét, ami pár nap múlva meg sem fog látszódni.
 - Köszönöm Dr. Avery! - felelte hálásan a nő. - Maradna doktornő?
 - Persze, nincs különösebb dolgom. - az ágya mellé húztam a széket, leültem és megfogtam a kezét. - Nem fog fájni, Dr. Avery biztosan jól végzi a munkáját... - a szemem sarkából láttam, hogy elmosolyodik, miközben lefertőtleníti a nő fejét. Milyen aranyos mosolya van...
 - Igaza van Dr... - gyorsan a köpenyen lévő névkártyára pillantott és elkerekedett a szeme. - Sheperd-nek...
....
Miután Dr. Avery összevarrta Mary fejét elhagytuk a kórtermet. A nővérpultra letettük a kórlapot és a lift irányába indultunk el.
 - Shepherd? - hangjában kíváncsiság lakozott. - Mint Derek Shepherd?
 - Mint Derek Shepherd, ő a bátyám. - mondtam, miközben belenéztem gyönyörű szemeibe.
 - Azt hittem, hogy csak egy tesója van neki, Amy....
 - Rólam nem nagyon szokott beszélni pedig én vagyok - vagyis voltam - a kedvence. Néhány éve elég csúnyán összevesztünk és most amiatt jöttem, megakarom vele beszélni a dolgokat...
 - Ohh..akkor nem is maradsz sokáig, igaz?
 - De, maradok. Ma pont jókor jöttem, beálltam segíteni Hunt-nak a baleset miatt és felajánlott egy állást. - valahogy olyan könnyen tudtam vele beszélgetni, mintha ezer éve jóban lennénk.
 - Akkor üdv a Grey-Sloan-ban! - beszálltunk a liftbe, majd kérdőn felém fordult. - Merre mész?
 - Sürgősségi. Keresek valami esetet...
 - Ha nem bánod akkor elkísérlek...
 - Nem, gyere csak. Kellene valami trauma, már régen éreztem magam ennyire energikusnak.
 - Traumasebész vagy? - bólintottam, mire elmosolyodott. - Azt hittem, hogy nálatok az idegsebészet a nyerő, de akad egy kivétel.
 - A kivétel erősíti a szabályt. Eleinte vonzott az idegsebészet, de rájöttem, hogy ahhoz nyugalom kell. Én pedig imádok pörögni, magas az adrenalin szintem, ami a traumán jól jön.
 - Derek mit szólt ahhoz, hogy nem a neurót választod?
 - Örült neki és támogatott. Tudja azt, hogy nem vagyok egy nyugodt természet... - nem tudtam befejezni a mondatot, a csipogóm hangja félbeszakított. - Bocsi, de elég sürgős! - fordultam hátra hozzá, ő pedig kedvesen rám mosolygott.
A sürgősségin gyorsan felkaptam egy védőöltözéket és kimentem várni a mentőt. A szirénázó kocsi pár másodperc múlva meg is érkezett. A mentősök egyszerre ugrottak ki a kocsiból és az egyikőjük már darálta is a fontos tudnivalókat.
 - 40-es férfi, biciklizett miközben elütötte egy autó. Súlyos fejsérülést szenvedett...
A súlyos fejsérülés enyhe kifejezés volt. Az egész feje be volt kötve, több réteggel is, de ez nem segített neki. A kötés a tarkójánál teljesen átvérzett...
 - Ez még hozzá tartozik! - nyomott a kezembe a mentős egy jól lezárt zacskót. - A koponyájának egy része.. - magyarázta értetlen tekintetem láttán.
 - Oké! - fordultam az egyik rezidens felé. - Csipogtassák meg Dr. Shepherd-et és hívják fel a műtőt, hogy megyünk.
 - Igen doktornő! - a rezidens elrohant elintézni azokat, amiket kértem.
Míg vissza nem jött, addig nekiláttunk az alap vizsgálatokhoz. Az értékei normálisak voltak, az életjelei - a sérülések súlyosságától függetlenül - stabilak voltak.
 - Ezt nem hiszem el! - suttogtam. - Ilyen nincs!
 - Hívtál? - hallottam meg magam mögül Derek hangját.
 - Igen! - mondtam felé fordulva. - Ezt látnod kell!
A beteg másik oldalára lépett és várta, hogy mit mutatok neki. Mikor meglátta, hogy reagál a pupillája a fényre, teljesen ledöbbent.
 - Még megmenthető, visszaszóltak a műtőből? - kérdeztem az éppen visszaérő rezidenstől.
 - Nincs szabad műtő! - rázta a fejét. - De Dr. Grey-ék negyed óra múlva végeznek.
 - Nincs negyed óránk! Lehet, hogy fél perc múlva meghal! - szólalt meg erélyesen Derek. - Szerezzen egy műtőt, most azonnal!
A rezidens megint elment és mikor visszaért, csodák csodájára lett egy szabad műtő, milyen érdekes. Néhányan elvitték előkészíteni a férfit, mi pedig elmentünk bemosakodni. Derek most meglehetősen beszédes kedvében volt.
 - Örülök, hogy itt vagy! - mosolygott kedvesen. - Sajnálom, amiket a fejedhez vágtam anno.
 - Ne hülyülj! Inkább én sajnálom azt, hogy nem hittem neked. Mindenben igazad volt, sőt...
 - Most már tudni fogod, hogy hallgass a bátyádra! Egyébként, én megmondtam. - húzta ki magát büszkén, én pedig oldalba löktem.
 - Szent a béke? - húztam fel a szemöldököm.
 - Még szép, te vagy a kedvencem! - nyomott egy puszit a fejemre. - Hiányoztál!
 - Te is nekem, de most pedig ideje életet menteni!

1. fejezet ~ Egy furcsa találkozás

*Lizzie*
A szívem a torkomban dobogott, még sose izgultam ennyire. Felnőtt nőtől ez a viselkedés nem igazán fogadható el, főleg nem a bátyámmal szemben, aki a születésemtől fogva minden egyes dolgot tud rólam. Mivel az apánk nagyon korán meghalt Ő viselte a gondunkat, az enyémet, a nővéremét és az édesanyánkét. Minden egyes döntésemben támogatott és, ha kellett akkor visszafogott a bajtól.
Lassan kiszálltam a kocsimból és elindultam a hatalmas seattle-i épület felé. Óvatos voltam és megfontolt, mintha egy nagyvadhoz közelednék...igazság szerint úgy is éreztem magam...
Grey-Sloan Memorial Hospital díszelgett a szöveg a nagy tolóajtó felett. Vettem egy mély levegőt, amit szaggatottam kifújtam és besétáltam a kórházba. A földszintnek ezen, a látogatók számára kevésbé ijesztő részén, most rengetegen tolongtak. Az emberek közt ide-oda vergődve jutottam el a lifthez, aminél ha lehet akkor a fél kórház ott ácsorgott. Mivel próbáltam minél későbbre halasztani a találkozást, és egyébként is jól neveltek, szépen kivártam a soromat. Körülbelül tíz perc után tudtam bejutni a felvonóba. Úgy álltunk ott, mint a heringek, és hálát adtam Istennek, hogy nem szakadt le alattunk...
A megfelelő emeleten elindultam a bátyám irodája felé. Illedelmesen hármat kopogtattam az ajtón, de nem jött semmi válasz, így benyitottam.
 - Ez jellemző... - dünnyögtem magamban mikor visszacsuktam az üres iroda ajtaját.
Elindultam a sürgősségi felé, hátha ott megtalálom. Rengeteg rohangáló embert láttam a lépcsőn lefele menet, igazság szerint kezdett egy kicsit nyugtalanítani a helyzet... Az a rengeteg ember a váróban, aztán most a rohangáló nővérek és orvosok. Amilyen mázlis vagyok belecsöppentem a legnagyobb balesetbe...
A sürgősségire érve megbizonyosodtam az igazamról, mindenfele idegeskedő, kapkodó orvosokat lehetett látni és a mentők csak jöttek és jöttek...
 - Nincs több hely! - kiabálta az újabb mentősnek az egyik nővér.
 - Valaki hívjon ide egy orvost! - kiabált egy újabb nővér.
 - Nincs több orvos! - rohant oda egy vörös hajú férfi. - Nincs se hely, se orvos, se üres műtő! Akit lehet stabilizáljunk, a súlyos sérültek menjenek először a műtőbe!
Azonban a mentők sorra csak jöttek és ezáltal egyre több beteg is lett. Néhányuk a hordágyakon feküdt, a kevésbé súlyos sérültek pedig a székeken ültek.
Tétlenül álltam a folyosó egyik zugában és figyeltem az őrültek házára jellemző zűrzavart. Totál hülyének éreztem magam vagyis inkább tehetetlennek.
Az adrenalin szintem pillanatok alatt az egekbe emelkedett, a lábaim önálló életre keltek és elindultam a vörös férfi felé.
 - Miben  segíthetek? - kérdeztem sietősen.
 - Maga orvos? - emelte rám a tekintetét zavartan.
 - Igen, traumasebész vagyok.
 - Rendben, köszönöm! Vegyen fel védőöltözéket és mindjárt jön az újabb mentő.
Gyorsan a kezembe nyomott egy sárga védőruhát és kesztyűket, amiket pillanatok alatt felkaptam.
A mentő tényleg pillanatokon belül megérkezett. A mentőorvos másodperceken belül kiugrott az autóból és hadarni kezdte a fontos információkat.
 - Mary McKnow, 32 éves. Mindkét karja eltört és felrepedt a fejbőre. Adtunk neki fájdalomcsillapítót és infúziót, a kisfia miatt aggódik. - mondta miközben betoltuk a nőt az ajtón.
 - Kérem...kérem... - suttogta a nő. - Hol..hol van a kisfiam? Brady-nek hívják..az egyik pillanatban még mellettem volt és utána eltűnt... - sírta a nő. - Kérem!
 - Megnézem, hogy mit tehetek, de előtte magát kell ellátni! - megálltunk az egyik éppen üresedő ágynál. - Egy! Két'! Há'! - számoltam és áttettük az ágyra. - Oké, adjunk neki 5mg epit! - az egyik nővér már adta is. - Sajnálom Mary, de ez most fájni fog. Helyre tesszük a bal karját, de ahogy látom a jobbat műtéttel kell elintézni.
Míg hatott a fájdalomcsillapító addig elrendeltem a nőnek egy CT vizsgálatot. Az majd pontos képet ad a kezéről és a fejéről is.
 - Oké, Mary! A nehezén már túl is vagyunk, most pedig nagy levegő! - apró rántással visszaillesztettem a helyére a csontot, amit az epinek köszönhetően nem érzett meg. - Most elküldöm CT-re. Remélhetőleg nincs nagy baj, de fő a biztonság! Néhány perc múlva találkozunk!
Két nővér elvitte CT-re Mary-t, én pedig visszarohantam a sürgősségire. Most már kezdtek fogyni a betegek, de még így is kellett segítenem.
 - Elnézést! - mentem oda a nővérpulthoz. - Brady McKnow-t behozták?
 - Egy pillanat doktornő! - mosolygott kedvesen a nővér. - Igen, a műtőben van. Dr. Grey és Dr. Bailey most kezdték el a műtétek.
 - Rendben! - mosolyogtam én is. - Köszönöm!
Egy picit megnyugodtam mivel tudom, hogy a kisfiú remek kezek között van. Meredith és dr. Bailey kiváló orvosok.
 - Jöjjön valaki! - kiabált egy mentős. - Találtunk még valakit a roncsok között!
Kirohantam és megláttam a férfit. Nagyon ramaty állapotban volt. A combjából kikandikált a csontja, a fejéből csak úgy ömlött a vér, a szemei keresztbe akadtak és a bal oldala teljesen merev volt.
 - Mink van? - kérdeztem gyorsan.
 - Tayler Crowley, 28 éves. Az autó roncsai alól halászták ki a tűzoltók. A combcsontja majdnem átszúrta a combi aortát. A feje majdnem teljesen összeroncsolódott. A bal oldala szinte mindenre érzéketlen. - hadarta gyorsan a mentős férfi. - Hova tegyük?
 - Rakjuk a kettesre! Valaki hívjon még egy sebészt! - szóltam oda a körülöttünk sürgő-forgó embereknek.
 - Tayler, hall engem? - egy halk nyöszörgés volt a válasz. - Oké, Tayler nagyon komoly sérülései vannak. Tud beszélni?
 - I..i..igen... - dadogta. - Nem..nem érzem az oldalam...
 - Ezt érzi? - ütögettem meg az ép lábát.
 - Nem.
 - És ezt? - nyomtam meg a hasát.
 - Nem. - motyogta majd a szemei fenn akadtak.
 - Sürgősségi kocsit! - kiabáltam.
Egy nővér pikk-pakk odatolta a kocsit. Néhány sokkolás után Tayler visszatért az élők sorába.
 - Maga hívott? - jelent meg a vörös orvos.
 - Igen. Az előbb megállt a szíve. Gyorsan műtőbe kell juttatni és kell egy neurológus és egy ortopédus is...
 - Rendben! Vigyük fel! Innentől átveszem, köszönöm!
 - Ez a munkám, viszont van egy betegem... - mutattam Mary felé. - Őt elrendezhetem?
 - Persze! - lassan elindultam Mary ágya felé.
Reggel, a szállodából kijövet, nem is gondoltam volna, hogy ez lesz a napomból. Fel voltam rá készülve, hogy egy alaposat veszekszem a bátyámmal, aztán elküld az irodájából. De ehelyett a szívembe zártam egy kedvesnek tűnő nőt, aki rosszkor volt rossz helyen a kisfiával. Örökre az emlékeimbe véstem egy majdnem vérbe fagyott fiút, akinek az élete hajszálakon múlik.
 - Doktornő, itt vannak a CT eredmények! - nyújtotta át a felvételeket a nővér.
 - Köszönöm! - a lámpa felé fordulva feltartottam a képeket és tanulmányozni kezdtem. - A jobb karját össze kell csavarozni és van ott egy csontszilánk is. Foglaljon egy műtőt! - a nővér bólintott és elment telefonálni. - Mary, van itt ez a csontszilánk. - mutattam a kis foltra, a nő csak bólintott. - A kis szilánk egy fontos ér mellett van, egy rossz mozdulat és átszakíthatja, ami nagyon veszélyes önre nézve. A fejének nincsen semmi baja, majd jönni fog egy plasztikai sebész és szépen összevarrja, rendben?
 - Igen! - halványan elmosolyodott. - A kisfiam hol van? - kapta fel a fejét hirtelen.
 - Most műtik, de nyugodjon meg, remek kezek között van.
Mary hálásan elmosolyodott, majd visszatette a fejét és lehunyta a szemeit, pihent egy kicsit.
A nővérke pár percen belül visszaért, hogy szabad a 4-es műtő. Két műtősfiú elvitte Mary-t előkészíteni a műtétre, én pedig elmentem bemosakodni az operációhoz.
Mivel néhány éve, ami volt vagy 6 év is, voltam itt egy műtéten, így tudtam, hogy mi merre van. A bátyám végzett egy nagyon bonyolult sziámi iker szétválasztó műtétet és megkért, hogy segítsek neki. Az előtt két évvel lettem szakorvos, úgyhogy az az ajánlat nagyon is kedvező volt. Munka szempontból tényleg jó volt az akkori látogatásom, mert az orvosi szaklapokban leközölték az esetet. Az a munka keresett orvossá tett, és a siker elvakított. Akkoriban megismertem egy velem egykorú orvost. Az első pillanatban belehabarodtam, és már egy év együttlét után össze is házasodtunk. A bátyámmal akkor romlott meg a kapcsolatunk, Ő figyelmeztetett, hogy a férjem egy utolsó szemétláda és csak csalódni fogok benne, de nem hittem neki. Teljesen elvakított a szerelem és már a gondolattól is lázba jöttem...
Egy-két éve azonban a férjem megmutatta, hogy milyen is valójában. Ahol tudott ott csalt meg és használt ki. Egy ideig tűrtem, elviseltem mondván, hogy szeretem, de betelt az a bizonyos pohár. Mikor szóvá tettem neki, akkor viszont férfihez nem méltó módon viselkedett, megütött. Utána ezek a megütéses dolgok rendszeressé váltak, mígnem megfogtam magam és leléptem. Ez volt néhány hete, az utam egyből idevezetett, de féltem a testvérem elé állni. Biztos mindenki volt már úgy, hogy még magának sem akarja beismerni a hibáit...főleg nem olyannak, aki a világon mindennél fontosabb számára...
 - Kezdhetjük! - léptem be a műtőbe. - Mary! - álltam meg a fejénél. - Most rendbe hozom a karját és mire végzünk már a kisfia is maga mellett lesz!
A nő csak mosolyogva bólintott, a szemeiben őszinte hála és megkönnyebbülés lakozott. Az altatóorvos (aneszteziológus) pillanatokon belül elaltatta a nőt, így hozzá láthattam a munkához.
 - Oké, nézzük miből élünk! - vettem egy mély levegőt, ami a maszk miatt a nagyítós szemüveget kissé bepárásította. - 10-es szikét!
A műtét viszonylag jól sikerült, a csontot könnyen összetudtam csavarozni, de a szilánk már más kérdés volt. Nagyon apró volt és éles, talán fél centin múlt, hogy ne szakítsa át az egyik eret, amibe a nő bele is halhatott volna. Volt egy-két rizikós pillanat is az operáció során, de összességében jól sikerült...
...
A nővérpult előtt álltam és vártam, hogy hátha megpillantom a bátyámat. Helyette viszont a vörös orvos tűnt fel, megint.
 - Köszönöm a segítségét! - hálálkodott. - Dr. Owen Hunt, a sebészeti osztály vezetője! - nyújtotta felém a kezét, amit megráztam. - Áhh Derek! - szólalt meg Dr. Hunt, mire összeszorult a gyomrom. - Ez az a kiváló orvos, akiről meséltem. - mutatott rám az orvos.
 - Szia Derek! - köszöntem halkan, mire meglepetten kapta fel a fejét.
 - Liz...Te mit keresel itt? - hangja értetlen volt és feszült, de a szája sarkában ott bujkált a jól ismert mosoly.
 - Várj! - szólt közbe Dr. Hunt. - Ti ismeritek egymást? - tekintete köztünk cikázott.
 - Igen! - bólintott Derek. - Ő a húgom!