- Szia Derek! - köszöntem halkan, mire meglepetten kapta fel a fejét.
- Liz...Te mit keresel itt? - hangja értetlen volt és feszült, de a szája sarkában ott bujkált a jól ismert mosoly.
- Várj! - szólt közbe Dr. Hunt. - Ti ismeritek egymást? - tekintete köztünk cikázott.
- Igen! - bólintott Derek. - Ő a húgom!
*Lizzie*
Dr. Hunt meglepetten forgolódott közöttünk, hol a tarkóját vakargatta, hol pedig a tekintete villámokat szórt Derek felé.
- Hogy titkolhattad el ezt a csodát? - kérdezte hirtelen a testvéremtől.
- Néhány éve is itt volt... - Hunt értetlenül rázta a fejét, így Derek magyarázni kezdett. - Hat éve volt egy bonyolult műtét, azután jöttél ide. Na szóval Lizzie akkor volt itt segíteni, de aztán visszament New York-ba, nem tudtam rávenni, hogy maradjon!
Hunt megértően bólogatott, majd egy gyors köszönés után elrohant. Ott álltunk egymással szembe, egyikünk se találta a megfelelő szavakat. Hosszú volt ez a hat év, rengeteg dolog volt, amit elakartam neki mesélni, de nem tudtam hogyan. Az arcáról azt tudtam leolvasni, hogy Ő se tudja, hogy mit is mondhatna...
Hirtelen éles csipogás ütötte meg a fülünket, Derek a csipogójához nyúlt, majd bocsánatkérően nézett rám. Ebből a tekintetéből tudtam, hogy nagyon sürgős esetről van szó, úgyhogy mosolyogva megráztam a fejem.
- Rohanj életet menteni, én itt megvárlak! - mosolyogtam, Ő pedig elrohant.
Még néhány percig a nővérpultnál ácsorogtam, majd a nővér elém tette Mary kórlapjait. Nem is igazán tudtam, hogy mit kellene most tennem, hiszen nem ebben a kórházban dolgozom, így pedig nem tölthetek ki semmilyen hivatalos, beteggel kapcsolatos papírt.
- Elnézést! - szólítottam meg a nővért. - Merre találom Dr. Hunt irodáját?
- Az első emeleten, a folyosó mellett rögtön.
- Köszönöm!
A kórlappal a kezemben elindultam a mutatott irányba. A lépcsőn lassan lépkedtem felfelé, majd a folyosón áthaladva Dr. Hunt irodájához jutottam. Két kopogás után meghallottam a hangját:
- Szabad!
- Üdv Dr. Hunt! - nyitottam be. - Bejöhetek?
- Persze, már így is keresni akartam. - mosolygott, ami nem sejtetett rosszat. - Leülne?
- Igen! - húztam ki a széket és leültem vele szembe.
- Nos, először is szeretném megköszönni a mai segítségét! Nagyon sokat jelent mind nekem, mind a kórháznak, mind a betegeknek! - kezdett hozzá. - Mrs. McKnow az imént érdeklődött a kedvenc orvosa felől és szomorúan fogadta, hogy ön nem nálunk praktizál! - pár másodpercre abbahagyta a beszédet és látszott, hogy valamin nagyon töri a fejét. - Öhm...Nem tudnám valahogy rávenni, hogy maradjon a kórházunkban? Nos, tudom, hogy a new york-i kórházak százszor jobbak, mint a miénk, de ez egy hatalmas család és az elsők számunkra természetesen a betegek...
- Hát, nem is tudom! Igazság szerint csak Derek-hez jöttem egy megbeszélnivaló miatt...Nem is tudom, hogy örülne-e a ha itt dolgoznék...
- Ohhh... értem... - arcán átsuhant a csalódottság.
- Dr. Hunt, ez nem azt jelenti, hogy visszautasítom az ajánlatot! - szólaltam meg, aminek nagyon örült.
- Komolyan?
- Igen, csak előtte szeretnék egy próbanapot, kíváncsi lennék rá, hogy tudok-e itt dolgozni...
- Ez csak természetes! A részemről viszont már fel van véve!
- Köszönöm! - álltam fel.
- Inkább én köszönöm, a nap végén kérem jöjjön vissza és akkor megbeszéljük a részleteket!
- Természetesen!
Dr. Hunt nagyon kedves volt, elkísért és megmutatta, a kórházat. Az utolsó ittlétem óta sokat változott ez a hely, de szerencsémre nem annyit, hogy eltévedjek a hatalmas épületben.
Miután Hunt mindent megmutatott, kaptam ruhát, amit felvettem. Kicsit furcsán éreztem magam a sötétkék, szakorvosi öltözékben, hiszen New York-ban zöld és érdesebb tapintású. Ez inkább hasonlít - kényelmi szempontból természetesen - a normális, hétköznapi ruhára.
- Hello Mary! - mentem be a kedves nő szobájába. - Hogy érzi magát?
- Áhh doktornő! Már érdeklődtem magáról! - mosolyodott el, majd a fejéhez nyúlt. - Áú... - szisszent fel.
- Mindjárt küldök egy orvost, rendben?
- Igen! Köszönöm! - már sarkon fordultam, de utánam szólt. - A kisfiamról tud valamit?
- Még a műtőben van, de hamarosan kihozzák! Súlyosabbak voltak a sérülései, mint gondolták, de most már minden rendben van. - az ajtóban még megtorpantam és rámosolyogtam. - Lassan visszajövök!
A nővérpultnál két nővér beszélgetett, lépteimre rögtön abbahagyták a pletykálást.
- Kérem küldjenek egy plasztikai sebészt a 12-16-os kórterembe! - az idősebbik bólintott és már csipogtatta is az orvost, én pedig visszamentem Mary-hez. - Mindjárt jön az orvos!
- Köszönöm Doktornő! Köszönöm, amit értem tett!
- Ez a munkám! - kedvesen rámosolyogtam és az ajtó felé kaptam a fejem.
- Maga hívott? - kérdezte egy dörmögős ám lágy hang.
- Igen! A hölgynek össze kell ölteni a fejét. - gyorsan elkezdte tanulmányozni a kórlapot, hogy nem-e allergiás valamilyen gyógyszerre, esetleg nincs-e valamilyen betegsége.
- Mrs. McKnow, Dr. Avery vagyok. - mutatkozott be az orvos. - Amint látom nem allergiás semmire, úgyhogy nem lesz itt semmi baj. Néhány öltéssel rendbe hozom a fejét, ami pár nap múlva meg sem fog látszódni.
- Köszönöm Dr. Avery! - felelte hálásan a nő. - Maradna doktornő?
- Persze, nincs különösebb dolgom. - az ágya mellé húztam a széket, leültem és megfogtam a kezét. - Nem fog fájni, Dr. Avery biztosan jól végzi a munkáját... - a szemem sarkából láttam, hogy elmosolyodik, miközben lefertőtleníti a nő fejét. Milyen aranyos mosolya van...
- Igaza van Dr... - gyorsan a köpenyen lévő névkártyára pillantott és elkerekedett a szeme. - Sheperd-nek...
....
Miután Dr. Avery összevarrta Mary fejét elhagytuk a kórtermet. A nővérpultra letettük a kórlapot és a lift irányába indultunk el.
- Shepherd? - hangjában kíváncsiság lakozott. - Mint Derek Shepherd?
- Mint Derek Shepherd, ő a bátyám. - mondtam, miközben belenéztem gyönyörű szemeibe.
- Azt hittem, hogy csak egy tesója van neki, Amy....
- Rólam nem nagyon szokott beszélni pedig én vagyok - vagyis voltam - a kedvence. Néhány éve elég csúnyán összevesztünk és most amiatt jöttem, megakarom vele beszélni a dolgokat...
- Ohh..akkor nem is maradsz sokáig, igaz?
- De, maradok. Ma pont jókor jöttem, beálltam segíteni Hunt-nak a baleset miatt és felajánlott egy állást. - valahogy olyan könnyen tudtam vele beszélgetni, mintha ezer éve jóban lennénk.
- Akkor üdv a Grey-Sloan-ban! - beszálltunk a liftbe, majd kérdőn felém fordult. - Merre mész?
- Sürgősségi. Keresek valami esetet...
- Ha nem bánod akkor elkísérlek...
- Nem, gyere csak. Kellene valami trauma, már régen éreztem magam ennyire energikusnak.
- Traumasebész vagy? - bólintottam, mire elmosolyodott. - Azt hittem, hogy nálatok az idegsebészet a nyerő, de akad egy kivétel.
- A kivétel erősíti a szabályt. Eleinte vonzott az idegsebészet, de rájöttem, hogy ahhoz nyugalom kell. Én pedig imádok pörögni, magas az adrenalin szintem, ami a traumán jól jön.
- Derek mit szólt ahhoz, hogy nem a neurót választod?
- Örült neki és támogatott. Tudja azt, hogy nem vagyok egy nyugodt természet... - nem tudtam befejezni a mondatot, a csipogóm hangja félbeszakított. - Bocsi, de elég sürgős! - fordultam hátra hozzá, ő pedig kedvesen rám mosolygott.
A sürgősségin gyorsan felkaptam egy védőöltözéket és kimentem várni a mentőt. A szirénázó kocsi pár másodperc múlva meg is érkezett. A mentősök egyszerre ugrottak ki a kocsiból és az egyikőjük már darálta is a fontos tudnivalókat.
- 40-es férfi, biciklizett miközben elütötte egy autó. Súlyos fejsérülést szenvedett...
A súlyos fejsérülés enyhe kifejezés volt. Az egész feje be volt kötve, több réteggel is, de ez nem segített neki. A kötés a tarkójánál teljesen átvérzett...
- Ez még hozzá tartozik! - nyomott a kezembe a mentős egy jól lezárt zacskót. - A koponyájának egy része.. - magyarázta értetlen tekintetem láttán.
- Oké! - fordultam az egyik rezidens felé. - Csipogtassák meg Dr. Shepherd-et és hívják fel a műtőt, hogy megyünk.
- Igen doktornő! - a rezidens elrohant elintézni azokat, amiket kértem.
Míg vissza nem jött, addig nekiláttunk az alap vizsgálatokhoz. Az értékei normálisak voltak, az életjelei - a sérülések súlyosságától függetlenül - stabilak voltak.
- Ezt nem hiszem el! - suttogtam. - Ilyen nincs!
- Hívtál? - hallottam meg magam mögül Derek hangját.
- Igen! - mondtam felé fordulva. - Ezt látnod kell!
A beteg másik oldalára lépett és várta, hogy mit mutatok neki. Mikor meglátta, hogy reagál a pupillája a fényre, teljesen ledöbbent.
- Még megmenthető, visszaszóltak a műtőből? - kérdeztem az éppen visszaérő rezidenstől.
- Nincs szabad műtő! - rázta a fejét. - De Dr. Grey-ék negyed óra múlva végeznek.
- Nincs negyed óránk! Lehet, hogy fél perc múlva meghal! - szólalt meg erélyesen Derek. - Szerezzen egy műtőt, most azonnal!
A rezidens megint elment és mikor visszaért, csodák csodájára lett egy szabad műtő, milyen érdekes. Néhányan elvitték előkészíteni a férfit, mi pedig elmentünk bemosakodni. Derek most meglehetősen beszédes kedvében volt.
- Örülök, hogy itt vagy! - mosolygott kedvesen. - Sajnálom, amiket a fejedhez vágtam anno.
- Ne hülyülj! Inkább én sajnálom azt, hogy nem hittem neked. Mindenben igazad volt, sőt...
- Most már tudni fogod, hogy hallgass a bátyádra! Egyébként, én megmondtam. - húzta ki magát büszkén, én pedig oldalba löktem.
- Szent a béke? - húztam fel a szemöldököm.
- Még szép, te vagy a kedvencem! - nyomott egy puszit a fejemre. - Hiányoztál!
- Te is nekem, de most pedig ideje életet menteni!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése