4. fejezet ~ Újoncok

 - Daniel Russel, 17 éves. Egy otthoni kémia kísérlet rosszul sült el. - ugrott ki a mentő. - Kapott 10 mg epit és bekötöttünk neki egy infúziót, illetve a kezein jeges borogatás van. A baleset után még 10 percig eszméleténél volt.
 - Oké! - álltunk meg egy szabad ágy mellett. - Egy! Kettő! Há-rom! - a mentők elmentek, mi pedig hozzá láttunk a beteg vizsgálatához.
*Lizzie*
Már két hete vagyok a seattle-i Grey-Sloan Memorial Hospital traumasebésze. Ez több okból is nagyon jó. Első ok: végre megbeszéltem minden nézeteltérést a bátyámmal, és majdnem 32 éves koromra rájöttem, hogy Ő mindenben támogat.
Második ok: több időt tölthetek az imádnivaló unokahúgommal és unokaöcsémmel, akik szerencsémre annyira szeretnek engem, mint én őket.
Harmadik ok: olyan barátokra tettem szert, akikre tényleg bármikor számíthatok. Ott van például Cristina Yang, aki a maga módján, de mindig segít és a legjobbat akarja a barátainak...bár ezt Ő sosem vallja be. Aztán ott van Meredith, aki nem csak a sógornőm, de a legjobb barátnőm is. Ő tényleg mindent tud rólam és ez elmúlt néhány évemről is, és jó baráthoz híven segít...vagyis együtt isszuk le magunkat. Aztán ott van Alex Karev, aki azon kívül, hogy megakart fektetni, elég rendes. És végül, de nem utolsóként Jackson Avery, akit már-már Derek szintjére emelek. Sokat szoktunk beszélgetni és valamilyen oknál fogva elég sok közös ügyünk is van. Mondjuk pasiként sem az utolsó, sőt... és ezzel Ő is tisztában van, de nem próbálkozik úgy, mint Alex. Igaz, vannak neki kisebb-nagyobb utalásai, amikre rendszerint válaszolok is, de nem ugrottam az ágyába.
Ja és a legfontosabb ok: végre nem kell látnom az elmebeteg ex-férjemet.
Reggel kipihenten ébredtem, amin eléggé elcsodálkoztam. Ugyanis Zola (az unokahúg) szeret reggelente felébreszteni és Bailey (az unokaöcs) is szeret reggelente sírni. Imádom őket, de az ember alvási idejét eléggé megtudják rövidíteni.
Miután kitápászkodtam az ágyból elvégeztem a reggeli teendőimet és felöltöztem. Egy sima farmert és egy tengerkék felsőt választottam. A hajam kifésültem és laza lófarokba kötöttem. A konyhából elvettem egy almát, majd a kabátomat és a táskámat  magamhoz véve kimentem a garázsba. Beszálltam a kocsimba, majd elindultam a kórházba.
A negyven perces út most egy kicsit elhúzódott a reggeli dugó miatt, de így is sikerült időben beérnem.
 - Jó reggelt! - léptem be az orvosi szobába, ahol Cristina, Alex és Jackson tartózkodott.
 - Szia! - köszöntek egyszerre.
 - Az mi? - böktem az asztalon heverő mappa kupacra. - Új betegek? - lelkesedtem be.
 - Ne is álmodozz! - vigyorgott rám Alex, de a pillantásomra eltűnt az arcáról a perverz mosoly.
 - Új rezidensek és gyakornokok jönnek ma. - válaszolt a kérdésemre Jackson.
 - Lesz kit cseszegetnem. - állt fel Cristina. - A mostaniak már megedződtek. - motyogta, majd a hűtőhöz lépve kivett egy palack ásványvizet. - Mentem vizitelni! - intett, majd elment.
Cristina távozása után Alex is sietősre fogta.
 - Nem várod meg őket? - kérdezte Jackson.
 - Nem! - rázta meg a fejét. - Legyen csak meglepetés! - vigyorodott el megint. - Amúgy is, most lankad az érdeklődés...
 - Akkor szia Alex! - löktem oldalba.
 - Sziasztok! Jó ügyeletet! - intett, majd Ő is elment.
A két orvos távozása után kivettem a szekrényből, a friss, újonnan mosott és jó illatú ruhámat, majd elmentem átöltözni. A ruháimat összehajtottam és a táskámmal együtt elraktam a szekrényembe. A fehér, nevemmel ellátott köpenyt felvettem, aminek a zsebébe süllyesztettem a mobilt. A mell részen lévő zsebre feltűztem a névkártyát, egy tollat és a csipogómat, a hajamat pedig egy szoros kontyba kötöttem.
Mikor kiléptem az öltözőből Meredith és Derek lépett be a szobába. Mosolyogva köszöntünk egymásnak, majd a két férfi előre ment. Meredith-t a csuklójánál fogva húztam vissza.
 - Mi az? - kérdezte felvont szemöldökkel, amin elmosolyodtam.
 - Hozd egy kicsit rendbe magad! - intettem a hajára és a ruhájára.
 - Ohh.. köszi! - mondta, majd elment a mosdóba.
 - Ez gyors menet volt! - támaszkodtam neki az ajtónak, miközben összefontam a karjaimat a mellkasomon.
 - Annyira nem! - pillantott rám a tükörből. - Te hogy állsz a Szépfiúval? - vonogatta a szemöldökét.
 - Hogy állnék? - kérdeztem vissza. - Sehogy sem állok vele... Bár... nem lenne rossz...
 - Én megmondtam! - húzta ki magát büszkén.
Miután Mer rendbe hozta magát mi is nővérpulthoz sétáltunk. Zsebre dugott kézzel álltunk meg Dr. Hunt mellett, aki a lépcsőn ácsorgott.
Velünk szemben körülbelül 20 fiatal, frissen diplomázott orvos állt. Némelyikük megszeppent volt, némelyikük pedig túlságosan magabiztos. Sokan mondják azt, hogy ne ítéljünk a külső alapján, de én most mégis azt tettem. Voltak köztük olyanok, akikről tudtam, hogy még egy évet sem fognak kibírni itt, de akadtak köztük olyanok is, akikben a jövő sebészeit láttam. És természetesen akadt köztük egy-két olyan arc, akiről tudtam, hogy jobb ha nagy ívben elkerül.
 - ... akkor jó munkát! - fejezte be a Főnök a beszédét, mire mindenki ment a dolgára.
 - Miről maradtam le? - néztem a mellettem sétáló plasztikai sebészre, aki mosolyogva nézett rám. - Jó, nem nagyon figyeltem.... - ismertem be, amin még jobban mosolygott.
 - Nem sok, csak köszöntette az újakat, meg elmondta, hogy ki kinek az utasításait követi, csak a szokásos.
 - Akkor jó! - álltunk meg a műtéti beosztás előtt. - Mikor kapjuk meg őket?
 - Kb. még egy fél óra. - válaszolta, majd egyik kezével megsimogatta a derekamat, de a kezét gyorsan elkapta.
 - Nem zavar! - néztem csillogó, kék szemeibe, amiben vágyat véltem felfedezni.
 - Szóval... - vonta fel a szemöldökét. - Egy szabad fél óra... - biccentett az egyik ügyeleti szoba felé.

3.fejezet ~ Ez is csak egy átlagos nap

- Szent a béke? - húztam fel a szemöldököm. 
 - Még szép, te vagy a kedvencem! - nyomott egy puszit a fejemre. - Hiányoztál! 
 - Te is nekem, de most pedig ideje életet menteni!
*Lizzie*
A műszak végeztével boldogan indultam el Hunt irodája felé. Boldog voltam, hiszen kibékültem a testvéremmel, aki a világon mindennél többet jelent a számomra. Boldog voltam, hogy végre megtaláltam a helyem, a munkám egy olyan kórházba, ahol a legelső pillanattól kezdve jól érzem magam.
 - Áhh Dr. Shepherd! - mosolygott Hunt mikor beléptem az irodájába. - Sikerült döntést hoznia?
 - Igen! - mondtam határozottan. - Elfogadom az ajánlatát!
 - Ennek nagyon örülök! - állt fel és sétált hozzám. - Köszöntöm a kórházunkban! - felém nyújtotta a kezét, amit lágyan megráztam, majd elhagytam az irodáját.
A lépcsőn lefele menet teljesen hatalmába kerített egy olyan érzés, amit már nagyon régen érzetem. Olyan volt, mintha minden egyes porcikám bizseregne az izgalomtól és a boldogságtól. Abban a pillanatban biztos voltam benne, hogy megtaláltam a helyem.
A lépcsőn lefele menet megpillantottam egy hosszú, barna hajú szakorvost. Egyből felismertem őt, Ő volt az, a sógornőm.
Pont leléptem az utolsó lépcsőfokon, amikor megfordult és észrevett. Szeme felragyogott, mikor megpillantott. Rá egyáltalán nem jellemző módon felém futott és a nyakamba vetette magát.
 - Már azt hittem, hogy a bátyád ugrat! - mondta boldogan. - Úgy örülök, hogy itt vagy!
 - Nyugi Mer, én is örülök! - fejtettem le a karjait magamról, hiszen már alig kaptam levegőt. - Merre vannak az imádnivaló unokatesóim?
 - Callie-nél és Arizonánál, ma nem lett volna senki, aki vigyáz rájuk... - húzta el a száját. - Ők pedig voltak olyan kedvesek és elvállalták.
 - Ha tudtam volna, hogy maradok akkor szívesen vigyáztam volna rájuk! - mosolyogtam kedvesen a fiatal orvosra. - Úgysincs semmi dolgom!
 - Ha gondolod mehetsz hozzánk! - karon ragadott és elkezdett húzni az orvosi szoba felé. - Adok egy kulcsot is! - lelkesedett be teljesen.
 - Ohh..köszi! - motyogtam. - De nem szükséges, itt lakom a sarkon, a szállodában! Mindjárt jönnöm kell vissza! - pillantottam rá a telefonom kijelzőjére.
 - Hogy hogy? - arcán csodálkozás futott végig.
 - Mától itt dolgozom! - mondtam boldogan, mire elsikította magát. - Cshhh...Mer, ne sikoltozz! - csitítgattam barátnőmet.
 - Upsz! - nevette el magát. - De akkor is kapsz kulcsot! - zárta le a témát.
Az orvosi szobában nem tartózkodott senki, a legtöbb orvos a baleset miatt vagy műtőben volt, vagy a sürgősségin segédkezett.
Maga a szoba egész otthonos volt és egy kicsit rendetlen, meglátszott, hogy Meredith-ék használják ezt a kis helységet. A szoba egyik sarkában egy nagy sarok garnitúra foglalt helyet, előtte egy kisebb asztal illetve a fal mellett egy szekrény, amin egy tv kapott helyet. A 'nappali' egy pulttal el volt választva egy kis konyhától, amiben egy hűtő, egy mikró és egy 4 személyes asztal kapott helyet.
Mer a táskájához lépett, amiből pár másodperc kutakodás után egy kis kulcsot vett elő. Megfordult és felém nyújtotta az ezüst színű kulcsot.
 - Ez a tiéd! - nyomta a kezembe. - Titkon reménykedtem benne, hogy egyszer idetolod a képed! - nevette el magát. - Ezt pedig tartsd meg! - bökött a kis tárgyra.
 - Köszönöm, de tényleg! - öleltem meg hálásan.
 - Most pedig menj hozzánk nyugodtan, az összes cuccoddal együtt! A frigóban találsz kaját, néhány óra múlva pedig találkozunk! - mondta gyorsan, majd elrohant a dolgára.
 - Köszönöm! - suttogtam már a levegőnek.
Gyorsan magamra kaptam a kabátomat, majd az ajtó gondos bezárása után elindultam a kijárat felé.
....
Meredith kitett magáért, a kaját illetően...vagy legalábbis jó étteremből rendelt. :) Miután elfogyasztottam a vacsorát, lezuhanyoztam és a szállodából áthozott ruhák közül kiválasztottam egy nadrágot és egy felsőt.
Éppen a hajamat kötöttem össze, amikor fülsüketítő hanggal megszólalt a csipogóm. Gyorsan odanyúltam érte és megnéztem... 911-et jelzett, vagyis a lehető legsürgősebben be kell érnem a kórházba.
Ugrálva bújtam bele a cipőmbe, majd nagy rohanás közepette bezártam az ajtót és bepattantam az autóba. Több, mint százzal hajtottam a kórház felé, aminek köszönhetően a 40 perces utat 15 alatt sikerült megtennem.
....
 - Itt vagyok! - álltam meg Avery mellett. - Mi olyan sürgős? - pillantottam rá, mire a mentő bejáró felé mutatott.
 - Egy kis ajándék! - villantotta meg 1000W-os mosolyát.
 - Ajándék? - vontam fel a szemöldököm. - Miféle ajándék?
 - Amolyan üdv a kórházunkban dolog! Ha fogalmazhatok így, akkor remélem örülni fogsz neki. - intett az éppen megálló, szirénázó autó felé.
A piros-fehér autó hangosan fékezve parkolt le előttünk, majd kipattant a sofőr, aki kinyitotta az autót. Tátva maradt a szám, amikor megpillantottam az ágyon fekvő, minimum 4-es fokozatú égési sérüléses 20 év körüli fiút.
 - Daniel Russel, 17 éves. Egy otthoni kémia kísérlet rosszul sült el. - ugrott ki a mentő. - Kapott 10 mg epit és bekötöttünk neki egy infúziót, illetve a kezein jeges borogatás van. A baleset után még 10 percig eszméleténél volt.
 - Oké! - álltunk meg egy szabad ágy mellett. - Egy! Kettő! Há-rom! - a mentők elmentek, mi pedig hozzá láttunk a beteg vizsgálatához.