- Szent a béke? - húztam fel a szemöldököm.
- Még szép, te vagy a kedvencem! - nyomott egy puszit a fejemre. - Hiányoztál!
- Te is nekem, de most pedig ideje életet menteni!
*Lizzie*
A műszak végeztével boldogan indultam el Hunt irodája felé. Boldog voltam, hiszen kibékültem a testvéremmel, aki a világon mindennél többet jelent a számomra. Boldog voltam, hogy végre megtaláltam a helyem, a munkám egy olyan kórházba, ahol a legelső pillanattól kezdve jól érzem magam.
- Áhh Dr. Shepherd! - mosolygott Hunt mikor beléptem az irodájába. - Sikerült döntést hoznia?
- Igen! - mondtam határozottan. - Elfogadom az ajánlatát!
- Ennek nagyon örülök! - állt fel és sétált hozzám. - Köszöntöm a kórházunkban! - felém nyújtotta a kezét, amit lágyan megráztam, majd elhagytam az irodáját.
A lépcsőn lefele menet teljesen hatalmába kerített egy olyan érzés, amit már nagyon régen érzetem. Olyan volt, mintha minden egyes porcikám bizseregne az izgalomtól és a boldogságtól. Abban a pillanatban biztos voltam benne, hogy megtaláltam a helyem.
A lépcsőn lefele menet megpillantottam egy hosszú, barna hajú szakorvost. Egyből felismertem őt, Ő volt az, a sógornőm.
Pont leléptem az utolsó lépcsőfokon, amikor megfordult és észrevett. Szeme felragyogott, mikor megpillantott. Rá egyáltalán nem jellemző módon felém futott és a nyakamba vetette magát.
- Már azt hittem, hogy a bátyád ugrat! - mondta boldogan. - Úgy örülök, hogy itt vagy!
- Nyugi Mer, én is örülök! - fejtettem le a karjait magamról, hiszen már alig kaptam levegőt. - Merre vannak az imádnivaló unokatesóim?
- Callie-nél és Arizonánál, ma nem lett volna senki, aki vigyáz rájuk... - húzta el a száját. - Ők pedig voltak olyan kedvesek és elvállalták.
- Ha tudtam volna, hogy maradok akkor szívesen vigyáztam volna rájuk! - mosolyogtam kedvesen a fiatal orvosra. - Úgysincs semmi dolgom!
- Ha gondolod mehetsz hozzánk! - karon ragadott és elkezdett húzni az orvosi szoba felé. - Adok egy kulcsot is! - lelkesedett be teljesen.
- Ohh..köszi! - motyogtam. - De nem szükséges, itt lakom a sarkon, a szállodában! Mindjárt jönnöm kell vissza! - pillantottam rá a telefonom kijelzőjére.
- Hogy hogy? - arcán csodálkozás futott végig.
- Mától itt dolgozom! - mondtam boldogan, mire elsikította magát. - Cshhh...Mer, ne sikoltozz! - csitítgattam barátnőmet.
- Upsz! - nevette el magát. - De akkor is kapsz kulcsot! - zárta le a témát.
Az orvosi szobában nem tartózkodott senki, a legtöbb orvos a baleset miatt vagy műtőben volt, vagy a sürgősségin segédkezett.
Maga a szoba egész otthonos volt és egy kicsit rendetlen, meglátszott, hogy Meredith-ék használják ezt a kis helységet. A szoba egyik sarkában egy nagy sarok garnitúra foglalt helyet, előtte egy kisebb asztal illetve a fal mellett egy szekrény, amin egy tv kapott helyet. A 'nappali' egy pulttal el volt választva egy kis konyhától, amiben egy hűtő, egy mikró és egy 4 személyes asztal kapott helyet.
Mer a táskájához lépett, amiből pár másodperc kutakodás után egy kis kulcsot vett elő. Megfordult és felém nyújtotta az ezüst színű kulcsot.
- Ez a tiéd! - nyomta a kezembe. - Titkon reménykedtem benne, hogy egyszer idetolod a képed! - nevette el magát. - Ezt pedig tartsd meg! - bökött a kis tárgyra.
- Köszönöm, de tényleg! - öleltem meg hálásan.
- Most pedig menj hozzánk nyugodtan, az összes cuccoddal együtt! A frigóban találsz kaját, néhány óra múlva pedig találkozunk! - mondta gyorsan, majd elrohant a dolgára.
- Köszönöm! - suttogtam már a levegőnek.
Gyorsan magamra kaptam a kabátomat, majd az ajtó gondos bezárása után elindultam a kijárat felé.
....
Meredith kitett magáért, a kaját illetően...vagy legalábbis jó étteremből rendelt. :) Miután elfogyasztottam a vacsorát, lezuhanyoztam és a szállodából áthozott ruhák közül kiválasztottam egy nadrágot és egy felsőt.
Éppen a hajamat kötöttem össze, amikor fülsüketítő hanggal megszólalt a csipogóm. Gyorsan odanyúltam érte és megnéztem... 911-et jelzett, vagyis a lehető legsürgősebben be kell érnem a kórházba.
Ugrálva bújtam bele a cipőmbe, majd nagy rohanás közepette bezártam az ajtót és bepattantam az autóba. Több, mint százzal hajtottam a kórház felé, aminek köszönhetően a 40 perces utat 15 alatt sikerült megtennem.
....
- Itt vagyok! - álltam meg Avery mellett. - Mi olyan sürgős? - pillantottam rá, mire a mentő bejáró felé mutatott.
- Egy kis ajándék! - villantotta meg 1000W-os mosolyát.
- Ajándék? - vontam fel a szemöldököm. - Miféle ajándék?
- Amolyan üdv a kórházunkban dolog! Ha fogalmazhatok így, akkor remélem örülni fogsz neki. - intett az éppen megálló, szirénázó autó felé.
A piros-fehér autó hangosan fékezve parkolt le előttünk, majd kipattant a sofőr, aki kinyitotta az autót. Tátva maradt a szám, amikor megpillantottam az ágyon fekvő, minimum 4-es fokozatú égési sérüléses 20 év körüli fiút.
- Daniel Russel, 17 éves. Egy otthoni kémia kísérlet rosszul sült el. - ugrott ki a mentő. - Kapott 10 mg epit és bekötöttünk neki egy infúziót, illetve a kezein jeges borogatás van. A baleset után még 10 percig eszméleténél volt.
- Oké! - álltunk meg egy szabad ágy mellett. - Egy! Kettő! Há-rom! - a mentők elmentek, mi pedig hozzá láttunk a beteg vizsgálatához.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése